Une - s'enfuir

1878.
Diego Jules egy francia feltaláló, emellett három gyerekes apa. A két legnagyobb gyermeke az öt éves Mathieu, illetve a harmadik életévében járó Armandina, akiknek édesanyjuk, Diego első szerelme volt. Az idilli család légkörét viszont két évvel ezelőtt egy válás zavarta meg. Így született meg a csupán egy éves Zsüliett egy másik nőtől, aki a kislány születése után három hónappal otthagyta újdonsült családját. Így lett Diego egyedüli apuka. A családok igazán jómódúak és nagyvonalúak voltak. Házasságon kívül szülni pedig úgy tartották szégyen. Zsüliett anyja hivatalosan nem volt házas. El kellett volna vegyék tőle a gyermeket amint megszületett. Épp ezért menekült el a borzadályból, amit nem e világinak tartott, miszerint túl furcsán él a Jules család. Képes volt elhagyni mindenét, mindössze azért, hogy nyugodt élete lehessen és ne kelljen többé szégyenkeznie. Diego-ék nem számíthattak a szomszédaikra a család történetét nézve. Pedig az elkövetkezendő események miatt szükség lett volna a segítőkészségre.
Egy átlagos nap volt. Senki sem sejtette, hogy nemsoká talán az egész világ rendje felborulhat. Az asszonyok a szokásos dolgukat végzik a férfiak pedig vadásznak. Nem sokáig élvezhetik a nyugodt tevékenységet, hiszen Diego egy óriási földrengésre figyelmezteti az embereket. A tudósokat és feltalálókat sosem kedvelték, természetfelettinek hívták őket, ami részben lehet igaz is volt, hiszen műszerek nélkül dolgoztak és mégis meg tudták jósolni az embereket fenyegető katasztrófákat. Egy hónap elteltével Diego jóslata megvalósult, viszont a helyzet sokkal rosszabb lett a vártnál. Hetekig, hónapokig, aztán évekig terjedt a földrengések sűrűsége. Egyre nagyobbak lettek és egyre többen haltak meg. A házak összeomlottak, az utcák lezárultak. A kétségbeesett emberek a föld alá építettek maguknak erős anyagokból készült házakat, ezzel biztosítva családjuk megmenekülését.
Senki sem tudott rájönni mi boríthatta fel a természet rendjét, épp ezért meghozták azt a törvényt, hogy a tíz és húsz év között lévő fiatalokat elvették a szülőktől és a már meglévő tudósok tanítani kezdték őket, átadták minden tudásukat. Hátha egyszer valaki képes rájönni, mi történhetett. Akik viszont erre nem voltak képesek, azokat az utcára dobták és onnan már el volt dőlve a sorsuk.
Diego ezt nem tartotta helyesnek. Nem tudott menekülni gyermekeivel, mivel ez az egész világon elterjedt. Sehol sem voltak biztonságban.

1893. [Armandina Jules szemszöge]

Apánk szinte belebetegszik a tudatba, hogy immár mindhárom gyermekét elvehetik tőle. Nagyon sok mindenre megtanított minket, olvasni, írni, de legfőképpen reálisan gondolkozni. Egész eddigi életünk erről szólt, a tanulásról. Néha belénk ülteti , hogy okos gyermekek vagyunk és nem fognak minket a sorsunkra hagyni, sőt az is lehet, hogy el sem cipelnek minket, hiszen bátyánk Mathieu, már csak ezt az évét kell átvészelje aggodalomban. Amint betölti a huszonegyedik életévét, teljesen szabad lesz.
Apánk igazán jól boldogul velünk ahhoz képest, hogy szinte teljesen egyedül nevelt fel minket. Anyámat már több mint egy évtizede nem láttam, de annyira nem is vagyok kíváncsi rá ezek után. Zsüliett sokat érdeklődik az ő édesanyja iránt, hiszen mit sem sejt a régen történtekről. Nem is kell tudnia, hogy a családunk évekig szégyenkezett amiatt az asszony miatt. Inkább emlékezzen rá szerető édesanyaként aki nehezen, de kénytelen volt elhagyni három hónapos gyermekét. Az a nőszemély pedig jobb is, hogy eltünt a városból. Csak rossz hatással lett volna mindenkire a családból.
- Armandina kedvesem, van valami gond? - hallottam meg apám törődő hangját. Nem csodálom, hogy észrevette hangulatom nyomottságát hisz sosem voltam jártas érzelmeim elrejtésében. Valóban nyomorultul éreztem magam, hogy ilyen világban élünk. Hová lett az emberiség, a tisztelet?
Még a természet is megsiratja az én bánatomat. Órák óta csak ömlik az eső és ahogy elnézem hamarosan nagy viharnak nézünk elébe. Így a konyha ablakából fürkészve lesem a kinti táj üzenetét számunkra, amit talán néhányan észre sem vesznek. Az ablakon legördülő esőcseppek sokkal inkább olyanok mintha csak egy csecsemő sírná el bánatát édesanyjának, de azt senki más nem értené rajta kívül.
- Szerinted igazságos ez Diego? - néztem könnyes szemmel arra az emberre, aki még annak idején el tudta hitetni velem, hogy az élet szép, s minden ember ugyanolyan értékes. Most viszont ez az érzés, a nyugodtság már csak emlékként él bennem. Amolyan remény, Egy utolsó menedék a nehezebb napokra. Amit senki sem vehet el tőlem. Utolsó lélegzetvételemnél is belém lesz égetve édesapám biztató mondata, miszerint az élet szép és értékes ember vagyok én is. Hiszen ez így van rendjén.
- Minden ami e földön létezik, igazságos. Olyan ez gyermekem mint a dolgok oka. Semmi sem történik meg csak úgy. Istennek célja van velünk, azt kapjuk amit megérdemlünk. Ez így igazságos. - ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, mintha hirtelenjében megvénült volna és szeme csak úgy izzott a düh és szomorúság egyvelegétől. Mintha tudta volna, hogy amit mond azt még ő maga sem gondolja komolyan.
- Ez egyszer nem a bölcsesség érdekel. Sőt még az igazság sem. Arra lennék kíváncsi, hogy te mit gondolsz. - néztem kétségbeesetten apámra. Elvártam tőle, hogy őszintén beszéljen velem. Annyi év és hazugság után ennyi kijár nekem. A családjának.
- Úgy gondolom igazságos megállás nélkül keresni a megoldást a földrengések ellen. A békéért. - nézett előre rezzenéstelenül - Viszont azt nem tartom helyénvalónak, hogy szinte gyerekeken kísérleteznek. - gördült le egy könnycsepp gondterhelt arcáról. Sosem láttam őt sírni. Mindig is tartotta magát férfi módjára, de amikor a gyerekeiről volt szó úgy harcolt mint egy oroszlán. Ez most egész más. Tudja jól, ha elveszít minket magára marad, védtelenül.

Úgy könnyű élvezni az egyedüllétet, ha maga választja az ember. De amikor kényszerből alakul így, már egészen más a helyzet.

...

Még sosem féltem ennyire attól, hogy egyszer talán engem is elszakítanak apámtól. Hisz mennyi az esélye annak, hogy több milliárd ember közül én leszek az egyik akire emlékeznek és felkeresnek? Lehetetlen. Nem lehet ilyen kegyetlen az élet.
- Te is félsz? - ült le elém Mathieu az ágyra és megviselt arcáról csak úgy égetett a félelem. Mindig is próbálta titkolni rettegését, de egyszerűen ez már nem olyan helyzet volt, ahol a büszkeségünk az első. Sokkal inkább olyan ahol a legfontosabb a harc, a túlélés. Sokkal inkább harc a túlélésért.
- Ugyan úgy félek mint bármelyikünk. Aggódom apánk miatt, Zsüliett miatt, miattad. - néztem könnyes szemekkel bátyámat - S talán még magam miatt is. - Fejeztem be mondandómat.
Bátyámnak már nem sikerült megszólalnia, lelkem kiöntése után, hisz mindketten az ajtóra szegeztük tekintetünket, ahol kimerült apánk kapkodott levegőért. Kétségbeesetten nézett ki, mint aki menekült valamielől.
- Eljönnek értetek! Láttam a hintót. Pakoljatok, el kell tűnnünk innen. - hadarta el a komolyabbnál komolyabb szavakat. Nem értettem a helyzetet. Én abban a hitben éltem, hogy aminek meg kell történnie az meg is fog. Már rég elfogadtam, ha eljönnek értem, akkor fájó szívvel, de egy csepp vonakodás nélkül elmegyek. Erre apánk makacssága felborította az eddig felépített összes tudást amit belém ültetett. Elvette tőlem a reményt egy új kezdetre. Ő a menekülést szánta nekünk. Ezt a sorsot hagyta ránk.
Eszeveszett kapkodással pakoltam be egy kisebb hátizsákba, a legfontosabb holmikat. Bátyám már a szoba ajtajában várt engemet. Olyan gyors volt ez az egész. Apám ordibálása a földszintről, hogy igyekezzünk. Mathieu sürgetése, Zsüliett sírása. Egyszerre csak elhagytuk a házat, a hátsó kijáraton. Nem tudtam eleget tenni apám kérésének miszerint vissza se nézzünk. Hiszen muszáj volt egy utolsó pillantást vetnem a házra, amelyben leéltem eddigi életemet, megannyi szülinap és ezer egy emlék amit egy pillanat alatt kellett félredobnom. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd előre szegeztem tekintetemet.
Az erdő felé vettük az irányt. Ezek szerint ott fogunk majd elrejtőzni. Aztán ha ránk találnak továbbállunk.

WATTPAD (X)